Üdvözlégy!

Az Igazságot keresed? Talán a blogom segítségedre lehet! Olvass bele!

2017. június 2., péntek

Meg fogok halni


A halál kérdése mindig érdekli az embert. A halál témája általánosan is megrendítően hat ránk, viszont amikor „az általános értelemben vett haláltól” eljutunk „az én halálomig”, akkor válik kikerülhetetlenné a vele való foglalkozás. „ELKERÜLHETETLEN!”- villan át az agyunkon. De készen állok-e szembenézni az elkerülhetetlennel? Ő közeledik, egyre közeledik. Olyan, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat. Száguld felém, követ, és én nem tehetek semmit, mert a sínek, életem sínjei egy zárt alagútban futnak előttem, így hiába szaladnék, a halál utolér. TUDOM, HOGY MEG FOGOK HALNI.
Boldog Szádok és társai is tudták, hogy meg fognak halni. Mikor Szádok Szent Domonkostól megkapta a prédikátor testvérek ruháját, tudta, hogy egyszer meg fog halni.  És akkor is, amikor 1221-ben a rend káptalanja Magyarországi Pállal Magyarországra küldte, tudta, hogy egyszer meg fog halni, mint minden ember. Sőt, mikor Szandomírban priorrá választották, akkor is tudta, hogy a halál elkerülhetetlen. De mikor egy este az egész közösség imádságra készült, és az egyik novícius a rend ősi szokása szerint felolvasta azon vértanúk neveit, akikről másnap emlékeznek majd meg, és felolvasta a könyvben csodásan megjelenő, arany betűkkel ott talált „Szandomírban, 49 vértanú” feliratot, Szádokban (és társaiban is) „a halál általános fogalmát” az „én halálom”, az „holnap én halok meg” fogalma váltotta fel. Tatárok jártak ugyanis a környéken, és bármikor betörhettek a kolostorba. A várost addigra már feldúlták. A kolostor lakói csak várták, mikor törnek rájuk. DE NEM TÉTLENÜL VÁRTÁK HALÁLUKAT. Szádok, mint a közösség vezetője, buzdítani kezdte társait, hogy KÉSZÜLJENEK. Aki még nem bánta meg bűneit, most menjen el gyónni. És mivel a gyenge embernek nehéz szembenéznie a halállal mindnyájan erősítsék meg lelküket, a szent útravalóval, az Élet Kenyerével. És elkezdtek imádkozni. Miközben a Salve Regina-t énekelték, a tatárok betörtek a templomba, és mindnyájukat megölték. Egy volt csak közülük, aki elbújt a tetőtérben, de mikor hallotta, hogy az ének folytatódik, holott már társai mind halottak, leszaladt a padlásról, és társai áldozatához kapcsolódott. Mind a 49-en az égben folytatták Máriát dicsérő éneküket. Így szenvedtek vértanúhalált, 1260. június 2-án.

Én hogyan készülök a halálra, az én halálomra? Készülök egyáltalán? Készen állok meghalni? Meghalni Krisztusért? A hitemért? Akár most is?

2017. április 6., csütörtök

Keresztúton

Mel Gibson Passió című filmjében számomra a legmegkapóbb rendezői fogás az, hogy miközben a kínszenvedés eseményeit mutatja be, Jézus életéből vág be jeleneteket, emlékeztetve, hogy a keresztútban a megtestesült Isten életének eseményei mintegy összesűrűsödnek, azaz értelmet és többletjelentést nyerve újra megjelennek.
Jézus Krisztus keresztútját járva azonban mi magunknak is rendezőkké kell válnunk, és saját életünk jeleneteit kell bevágnunk az egyes stációk közé, hogy rendezőből nézővé válva a Szenvedő Emberben meglássuk az életünkben jelenlévő Istent, aki nemcsak tudja és látja életünk eseményeit, hanem velünk együtt és bennünk át is éli azokat. A keresztút járása tehát nem csak egy emlékezés, hanem az isteni és az emberi élet összekapcsolódásának átélése, különösen is a szenvedésben és a halálban. Az átélés pedig tovább vezethet minket a kínszenvedés útján, hisz a rendező és a néző csak esetlegesen éli át azt, ami a színpadon történik, mert a szerepet nem ők játsszák. Így kell színészekké válnunk a keresztútjárás során, hogy olyan egységet éljük meg a Keresztrefeszítettel, melyben megtapasztalhatjuk, hogy az Ő szenvedése és halála az enyém is, és az én szenvedésem és halálom az Ővé is. Mindnyájunknak át kell élnünk az „én vagyok” élményt, miközben járjuk a keresztutat, vagyis az „én vagyok az elítélt”-től az „én vagyok a sírban fekvő halott”-ig megélem egységemet a Messiással. Hitelesen azonban ez csak akkor történhet meg, ha tudom, hogy „nem én voltam”, ha elismerem, hogy a megváltást én nem tudtam volna megtenni, hogy „én nem vagyok” a Megváltó, és nem is válthatom meg magamat. A kulcsszó: a helyettem. Jézus Krisztus vállalta az én sorsomat, és mert „más”, mert „különbözik” tőlem, mert szent. Azt, amit én nem tudtam volna túlélni, és örök halálomat okozta volna, Ő helyettem tette meg. Átélte, nem csak eljátszotta a szerepet, hanem mivel ez egy igaz történet, vele valóságosan megtörtént.

Segítse keresztútjárásunk megtapasztalnunk mind a Megváltónkkal alkotott egységünket, mind a tőle való kifejezhetetlen különbözőségünket, melyek jelen vannak életünk valós történetében, vagy legalábbis jelen kellene lenniük, hogy életünket a passió és a húsvéti események fényében tudjuk megélni, hiszen „abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16) a mindennapokban.

2017. január 21., szombat

Prédikátorok

Kedves Testvérek!
Engedjétek meg nekem, hogy most ne az Evangéliumról beszéljek. De egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy domonkos szerzetes, egy prédikátor testvér ne az Evangéliumról beszéljen? NEM! És pont a mai nappal kapcsolatos esemény miatt nem lehetséges!
800 évvel ezelőtt, 1217. január 21-én III. Honoriusz pápa Gratiarum omnium largitori kezdetű bullájával hivatalosan elismerte és megerősítette Domonkost és toulouse-i testvéreit abban, hogy teljesen a prédikációnak éljenek: azaz prédikátoroknak nevezte őket.
Ez a pápai bulla már csak azért is érdekes, mert megváltoztatták a szövegét. Szent Domonkos követelte, hogy az eredeti szövegben szereplő „praedicantibus” szót, ami prédikálókra (azokra, akik prédikálnak) vonatkozik, változtassák meg „praedicatoribus”-ra, mely prédikátorokról beszél. Az első a tevékenység (amit csinál) felől közelíti meg az embert, a második pedig egyszerűen kimondja a megnevezett személy lényegét, önazonosságát, hogy kicsoda is ő (nem pedig, hogy mit csinál). Mert amikor valaki domonkossá válik, akkor az egész lényege, személye, személyisége válik prédikálássá, és nem csak a beszéde. Ezért így kezdődik a bulla:

„Honoriusz püspöknek Isten szolgái szolgájának üdvözlete és apostoli áldása szeretett fiai számára Szent Romulus priorjának /Domonkos/ és testvéreinek, a toulouse-i terület prédikátorainak”.

Van azonban még egy érdekesség a bullában, így hangzik:

„De nem a küzdés maga, hanem csak a célba érkezés, a befejezés hozza meg a győzelmi koszorút, és a versenypályán futó összes erény közül egyedül a kitartó állhatatosság nyeri el a díjat /1 Kor 9,24/. Ezért kérjük sürgetően, buzdítjuk szereteteteket nyomatékosan és rendeljük el ezen apostoli írásunkkal bűneitek bocsánatára, hogy törekedjetek az Úrban erőt nyerve egyre jobban /Zak 10,12/ Isten igéjét hirdetni /ApCsel 8,4/; álljatok elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, és teljesítsétek dicséretesen az Evangélium hirdetőjének feladatát /2Tim 4,2.5/”!

Ebben a pápa a prédikátor testvéreknek elrendeli, hogy hirdessék az Evangéliumot, az Isten Igéjét, mert ezáltal bocsáttatnak meg a bűneik. Az Evangélium hirdetése úgy jelenik meg, mint bűnbánati cselekedet, mint a vezeklés egy formája. Nem tudom, kaptál-e már a gyónásban elégtételül az evangélium hirdetésével kapcsolatos dolgot, de a pápa itt ilyesmiről beszél. És sajnos a domonkosok is bűnös emberek, de pont ezért hirdetjük az Evangéliumot, mert ez által bocsáttatnak meg saját bűneink. Az Evangélium hirdetésének bűnbocsátó hatalma van!
Mivel azonban az lehetetlen, hogy egy prédikátor testvér ne beszéljen az evangéliumról, így hadd idézzek egy legendát Szent Domonkos életéből.
Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mentek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.
Az Evangéliumban pedig ezt halljuk:

„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék amit Izajás próféta mondott: »Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre«. Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!«”(Mt 4,12-16).

Jézus, a világ világossága pont a legsötétebb helyekre ment el. Szent Domonkos is, mint csillag világított az Evangélium fényével a bűn sötétsége által uralt helyeken. És mindnyájan erre a világításra kaptunk meghívást az Evangélium hirdetése által! Adja Isten, hogy képtelenek, legyünk nem hirdetni az Evangéliumot, hogy másokkal együtt eljussunk az örök világosság országába!